Mystic Falls-i Park

-LEZÁRVA-

Most már tudtam, hogy kb. egész Mystic Falls-t fogjuk bejárni tulajdonkép céltalanul. És még azt sem biztos, hogy megtaláljuk Stefant. Egészen addig nem szólaltam meg míg el nem értük a parkot. Damon arcára pillantottam, és megszólaltam.
-Biztos, hogy a parkban kéne keresnünk?-
Kérdeztem és megköszörültem a torkomat. Bántott, hogy nem mondta le a teljes igazságot, és éreztem is, hogy ezt nem tudom eltakarni, így arcomon is látszódott ez. Megálltam, és elhatároztam, hogy márpedig megfogom tőle kérdezni.
-Mi történt, vagy mit tettél? Tudom, hogy valamit nem mondasz el!-
Mondtam el kerek perec amit tudni akarok, és reménykedtem, hogy el is fogja mondani, ha meg nem akkor meg úgyis addig fogom faggatni. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy talán tudnom kéne erről.

Damon&Elena

A parkba érve szólított meg végül a lány. Hirtelen meglepettségemben nem jutott eszembe ésszerű válasz. Nem is tudtam mibe avassam be, mert az biztos hogy a Katherine és Charlotte incidensekbe nem bonyolódok bele.
- Elena...
Kezdtem volna a mondatot, de tudat alatti részem nem akarta befejezni. El kellett gondolkodnom a következményeken, azon, amit reagálni fog. Nem akartam hogy dühös legyen rám, de titkolózni még sem vagyok képes előtte. Egy fa alatt álltunk a park keleti sarkában, szerencsére senki nem figyelt minket. Hezitálva ám, de végül ki tudtam préselni magamból a szavakat.
- Én... megöltem egy embert.
Mondtam és szememet lesütve vártam a kirohanását. Teljesen biztos voltam benne hogy ezzel ismét magam alatt vágtam a fát, amely lehet most ki is dől. Mielőtt válaszolt egyet hátrébb léptem, elég teret adva neki, ha esetleg elkezdene toporzékolni. Kölyökkutya szemekkel meredtem rá.

Arcáról nem nagyon tudtam leszűrni az érzéseket, így inkább vártam, hogy mondjon valamit. Megálltunk egy fa alatt, és kezeimet összefontam mellem alatt. Arcát fürkésztem, miközben arcomra egyre jobban kiült a kíváncsiság, de ugyanakkor egy kicsit a félelem, is, hogy mit tett. Még akkor sem szólaltam meg mikor a nevemet mondta. Nem akartam félbeszakítani, ezért hát türelemmel vártam. Mikor végül elmondta, hogy mit is tett arcomra a megdöbbenés ült ki. A düh lassan de biztosan egyre erősebb lett, de igyekeztem visszafojtani magamban. Habár nem volt itt senki a közelben, mégsem akartam elkezdeni toporzékolni a dühtől. Egy nagyot nyeltem, és próbáltam mélyen és egyenletesen levegőt venni.
-Hogy tehettél ilyet?- Kérdeztem halkan szemeibe nézve, de inkább a csalódottságot lehetett kiszűrni a hangomból, mint a dühöt, habár az is ott volt mellette. Vegyes érzéseim voltak. Dühös voltam de ugyanakkor csalódott is. De ezek mellett ott volt az a tudat is, hogy nem változtathatom meg őt, és talán már nem is akarom. Nagy küzdések árán, de végre sikerült elnyomnom magamban a düh kitörést.
-Egyáltalán mi vitt rá arra, hogy megtedd?-
Kérdeztem közelebb lépve hozzá, összehúzott szemöldökkel.