Dorthy Howard

Név: Dorothy Howard
Kor: 18
Faj: Ember
Jellemvonások: Régebben igazi lázadó voltam, folyton ellenkeztem a szüleimmel. Nem mondom, hogy rossz kislány voltam, de átlagosnak sem mondható. Mindig is imádtam tanulni, de nem voltam a tanárok kedvence a néha elég idegesítő viselkedésem miatt.
Viszont John halála óta teljesen megváltoztam. Visszahúzódóbb lettem és már szóba állni is alig merek másokkkal. De meglepő módon - pont most, amikor nem kéne - még többen közel akarnak kerülni hozzám, én viszont csak nagyon keveseknek engedem meg.
Előtörténet:
Egyszer volt…

1993 augusztusában láttam meg a napvilágot, Liverpool-ban. Átlagos nap volt, egy átlagos anyukával, aki egy átlagos szülőszobában szülte meg akkor még átlagos gyermekét, vagyis engem. Most jöhetnék azzal a dumával, hogy „de az a gyerek nem volt átlagos, más volt, mint a többi”. De személy szerint én unom az ilyet. Tehát megpróbálom úgy elmesélni, hogy mindenkit megkíméljek az unalmas és sablonos soroktól. Egy próbát csak megér, nem?

A nagyon idegesítő és agysejtpusztító Howard família

Hogy őszinte legyek, nem éltem tökéletes családban. Tehát előre szólok, hogy ez nem egy nyálas és boldog amerikai tündérmese lesz. Már abból is kiindulva, hogy a történet nem az Egyesült Államokban, hanem az Egyesült Királyságban játszódik.
De térjünk is vissza az alcímhez. Az egész már kiskoromban elkezdődött. Az anyám világéletében egy olyan nőszemély volt, aki mindenen képes felhúzni magát. Ha csak annyit csináltam, hogy véletlenül leejtettem egy kiskanalat a földre, már azonnal le is támadott és percekig hallgatnom kellett a kiabálását. Mondanom sem kell, hogy fejben többször is kirajzolódott előttem, amint bántom. Igen, igen, tudom. Meg se kéne forduljon egy ilyen a fejemben, elvégre arról a nőről van szó, aki órákon át szenvedett mire megszült engem.
A másik nagy probléma az én drága édes anyukámmal, hogy olyan ruhákat erőltetett rám, amitől hányni tudtam volna. Amíg el nem kezdtem lázadozni és ellent mondani a muternak, mindenki úgy ismert, mint „a lány aki olyan pancserül öltözködik, hogy még a csöves is kiröhögi”. Gondolom így már érthető a súlyos probléma, nem? Nanáhogy.
Azt hiszitek csak az anyámmal voltak gondok. Á, szép is lett volna! De sajnos ott van az a bizonyos másik probléma, az a kolonc, az én „imádnivaló” hugicám. Öt éves voltam, amikor megszületett és mondanom sem kell, hogy eleinte nagyon örültem neki. Viszont nemsokára előjött belőlem a jól ismert szörnyeteg, a testvéri féltékenység. A szüleim szinte csak vele foglalkoztak és én másodrangúnak éreztem magam. Azonban minden rosszban van valami jó, mert így anyának már nem volt annyi ideje szidni engem.
Amikor a kicsi tíz éves lett, én már a tizenötödik életévemet töltöttem be és nagyon, de nagyon idegesített a kiscsaj. Folyton ott ugrált körülöttem, ami önmagában nem olyan rossz, de amikor a szüleink nem voltak a közelben, ő egy igazi ördögfióka volt. Folyton idegesített és gonoszságokat művelt. Néha legszívesebben kihajítottam volna az ablakon. Persze amikor voltam olyan hülye és meggondolatlan, hogy beárultam anyuéknak, a muter azonnal leszidott, hogy „jaj, ő még csak tíz éves” meg „tanulhatnál tőle tiszteletet” és egyéb közhelyek. Ezért is utáltam meg a hugicámat.
Nem tűnt fel valami a kedves olvasóknak? Valami hiány? Persze az is lehet, hogy csak sitty-sutty átfutottak a szövegen, mert az első két mondatnál bealudtak. Pedig a könyveknél is csak a nyolcvanadik oldal környékén szokott beindulni a történet, nemde? De senki ne aggódjon, ez nem lesz olyan hosszú, sőt talán túl rövid is.
Na de térjünk is át arra a bizonyos „hiányra”. Gondolom sokaknak feltűnt, hogy a szüleim közül folyton csak anyát szidtam. Nos, erre egy nyomós és egyértelmű indok van. Apa ugyanis az egyetlen ember a Howard családban, akivel jóban voltam és vagyok. Amikor anya ellenem fordult, ő mindig kiállt mellettem. És csak ő volt az, aki rajtam kívül észrevette a húgom valódi, ördögi énjét. Oké bevallom, én sem vagyok egy angyal, de ennyi gonoszság azért nincs bennem. Sőt, igazából nem is vagyok gonosz, inkább csak egoista és maximalista. De ez a kettő viszont nagyon. Igazi törtetőként mindig is anya agyára mentem, mert ő nem csak hirtelen haragú, de lusta nőci is volt.

Ki mondta, hogy a stréberek nem lehetnek szépek?

Itt el is érkeztünk a harmadik fázishoz. Vagy fejezethez, ahogy tetszik. Ez a rész arról szól, hogy akármilyen szörnyű is a családi hátterem, attól még lehetek szép és sikeres.
Világéletemben jó tanuló voltam és igen, eleinte én voltam az osztály randa strébere. De aztán jött a lázadozó korszakom, amikor magasról tojtam arra, hogy anya milyen ruhákat erőltet rám, mert a suliban mindig átöltöztem a legdivatosabb göncökbe. Honnan volt rá pénzem? Sehonnan, az egyik nagylelkű és gazadag barátnőm adta kölcsön.
Azt hihetitek, hogy megváltoztam, sokkal inkább érdekelt a divat, mint a tanulás. De ez nem így lett. Össze tudtam egyeztetni a kettőt és megmaradtam a legstréberebbnek, de a külsőmre is sokat adtam. Így persze könnyű dolgom volt pasik terén, mert valahogy buktak az „okos szépség”-re. Nyilván ezt egyáltalán nem bántam. Haha. Miért is bántam volna? Egyenesen élveztem. Viszont…
Emlékeztek arra, amikor azt mondtam, hogy minden rosszban van valami jó? Nos, ennek a fordítottja is igaz, mert minden jóban van valami rossz.

„Amint egy csillag felragyog, egy másik kihunyni látszik”

Tizenhat évesen megismerkedtem egy John Peters nevű sráccal. Előtte sok pasival jártam, de ő volt az első nagy szerelmem. Most szólok, hogy a szellemes elbeszélőmódot szüneteltetem, mert egy kevésbé vidám rész jön. Sőt, egyáltalán nem lesz vidám.
John-al mi voltunk a suliban a tökéletes pár. Szinte csodáltak minket, mert annyira hűségesek voltunk egymáshoz, hogy azt be kellett volna mondani a hírekben. Igyekszem rövidre fogni a dolgokat, mert fáj ezekről az emlékekről mesélnem.
Mint minden normális tinédzser, mi is eljártunk bulikba. Mindketten igyekeztük tartani a mértéket alkohol terén, mert mindketten szigorú szülőkkel lettünk megáldva, és ha részegen keveredünk haza, az őseink valószínűleg örökre elválasztanak minket egymástól. Azonban egyszer csak sikerült berúgnunk, de persze mi ebből semmit nem észleltünk, csak annyit, hogy egyre jobb lett a hangulat. Az egyik haverja házibuliján voltunk, még 17 éves korunkban és nagyon belejöttünk a „nyomulós tánc”-ba, hamar meglett a fűtött hangulat. Úgy gondoltuk, hogy ideje lenne szobára menni. Nos ott meg is történt a dolog, de a pillanat hevének és a részeg állapotunknak köszönhetően nem védekeztük. És itt a gond.
Két hét múlva kiderült, hogy terhes vagyok. Teljesen sokkba kerültem, bepánikoltam, de John végig mellettem állt. Tudtam, hogy el kell, mondjam a szüleimnek, nem titkolhatom el előlük, mert egy idő után csak feltűnt volna nekik, hogy rohamosan gömbölyödik a pocakom.
Anya teljesen kiakadva fogadta és kiabált vele. Apa sokkal megértőbb volt, igyekezett mindentől megóvni. Nemsokára megszültem a gyermeket. Otthonszülés volt, mivel a kórházban nem volt már hely, mert a közelben történt egy vonatbaleset és mindenkit odaszállítottak. Amikor magamhoz ölelhettem a gyermeket, annak leírhatatlanul örültem. Boldog anya voltam. De nem sokáig.
Elkértem apától a mobilomat és tárcsáztam John számát, hogy elmondjam neki az örömhírt: egészséges és gyönyörű kisbabánk született. Azonban egy idegen férfi vette fel a telefont. Megkérdezte, hogy ki vagyok, mire én csak azt válaszoltam, hogy a mobil tulajdonosának a barátnője. Akkor a férfi egy olyan dolgot közölt, ami teljesen lesokkolt: John éppen azon a vonaton ült, amelyik kisiklott és már a helyszínen halottnak nyilvánították őt. Többet erről a részről nem is mesélek, nehogy valaki miattam essen depresszióba.

Tovább kell lépni…

Sikerült túltennem magam a gyászon, de valamiért teljesen megváltoztam. Sokkal csendesebb és visszahúzódóbb lettem, az ártatlanság mintapéldánya. Mondhatni új életet kezdtem, csak a családom tud a nem túl fényes múltamról. Azóta egy év telt el és Mystic Falls-ba költöztem a famíliával együtt.
Idén végzem majd el a gimit, utána valószínűleg jogi egyetemre megyek majd és ügyvédnek tanulok.
Karaktered arca: Dianna Agron