Az iskola folyosói

Ever & Bella

A kezdeti feszültség alábbhagyott, hiszen immár nem egyedül vágott neki ennek a nehéz napnak. Bella nagyon rendesnek tűnt és ugyanolyan elveszettnek, mint amilyennek ő érezte magát. Igaz, hogy reggel még úgy gondolta nem fog senkihez hozzászólni egyelőre, de most nem bánta, hogy van kivel beszélnie. Az imént amikor a srác beléjük akadt nagyon erős indulatot érzett Bella felől, ez bizonyossá tette, hogy őt sem kell félteni, vagány csajszi.
-Én Olaszországban születtem, mesés hely. Itt még kicsit szokatlan,d e remélem itt is megtalálom a helyem. -válaszolta lelkesen, miközben befordultak egy folyosóra. A megérzése alapján erre kell lennie annak a teremnek. A barátságon egy kicsit eltöprengett. Nem volt biztos abban, hogy bárki is a barátja szeretne lenni, ha tudnák az igazat róla. Egy kicsit ez elszomorította, hiszen aki nem átlagos, az a modern társadalom számára mindig is számkivetett marad.
-Remélem én is, hogy jó barátok leszünk. -mosolygott Bellára, majd megállt egy ajtó előtt.
-Azt hiszem ez lesz az.

Ever & Bella

-Olaszország...az tényleg csodaszép....volt alkalmam arra járni.Egy fotósorozat miatt.
Ekkor mondta,hogy itt vagyunk a labor előtt.
-Miylen jó megérzésed van!-feleltem Evernek.
De ránéztem hirtelen az ajtóra kiirt pappir fecnire,melyen irta: Bilológia labor.A fejemet fogtam s a homlokomra csapva mondtam:
-Vagycsak én vagyok vak.-nevettem eközbe s próbáltam felviditani Evert,mert láttam nemcsak én vagyok egy kicsit betojava.
Már éppen Ever be akart lépni a teremben de én visszahúztam.Ekkor rémülten nézett rám.Ebben a pillanatban úgy éreztem talán mindennek vége lesz-ez a barátságos dolog tönkre fog menni.Próbáltam megnyugtatni,de inkább dühös volt minthogy nyugtalan..
-Nyugi és elnézést,de nálunk az a szokás,hogy első nap egy új suliban,csak akkor lépünk be a tanteremben mikor szól a csengő.Remélem nem ilyesztettelek meg...-félénken mondtam,s hogy oldjam a stresszt a légkörben,elő drukkoltam egy viccel,egy olyannal ami hirtelen jutott az eszemben,de az időzités a fontos:A biológia tanárnő kérdezi a tanulókat:
- Na gyerekek, ki tudja, hogy melyik állat adja a tejet?
Megszólal az egyik kópé:
- A konyhás néni!
Nevettem egy hatalmasatt s a nevetésemre Everben is feloldódott a stressz s nyugtalanság.
Majd megnéztem az órát már csak 5 perc volt hátra.
De ekkor az a fiú aki kishijján fellököt közeledett felénk.Azt hittem,hogy bocsánatott jött kérni,de nem...a laborba tartott.Kitört rajtam a düh...ki kellett valamin töltsem vagy ha nem szét robbannék...
-Tudod mit?Most az egyszer tehetünk egy kivételt,csak nem halunk bele.-vagy mégis?
Majd irányomat a pasi felé vetettem s ezt mondtam neki:
-Már elnézést!Kishijján fellöksz minket s mégcsak bocsánatot sem kérsz?-szoritottam meg erősen karját...De nem lett volna szabad...hisz vérszaga volt....alvadt vér...egy vámpir volt.Megijedtem de mivel Ever ott volt a közelemben megerősitett s méylen s keményen néztem az ismeretlen ám jóképű vámpir két barna szemébe.

Ever & Bella

Egy pillanatra megállt benne az ütő, amikor Bella a megérzéséről beszélt. Utána megnyugodott, hogy nem sejthet még semmit a kilétéről, láthatóan megkönnyebbült.
-Hát igen, még ha a megérzéseim nem is mindig jók, az olvasás még megy. -viccelődött egy kicsit, majd közelebb lépett az ajtóhoz. Már a kilincsen volt a keze, amikor hirtelen egy kéz szorítása késztette megállásra. A testében minden izom megfeszült. Bella felé fordult és a lányra villantotta a tekintetét. ~Mi a fene?!~ gondolta magában megdöbbenve. Nem az volt a baj, hogy visszatartotta a terembe lépéstől, csak amint a lány hozzáért képek villantak be. Látszólag emlékek. Annyi magányosság volt pár másodpercbe sűrítve, amennyit alig tudott elviselni. Egy nevet is hallott a fejében, méghozzá azt, hogy James. Nem értette mi történik, képtelenség volt az a pár kép amit látott. Hiszen ha ez igaz lenne, akkor Bella nem most kezdené az iskolát vele együtt, hanem már felnőtt lenne. A viccet meghallva felnevetett és lazított a tartásán. Nem akart a lányra ijeszteni, így is épp elég furcsán nézhetett ki egy küldő szemlélő számára. ~Csak semmi hevesség és hókusz-pókusz...~ gondolta magában. Nem szerette volna, ha lelepleződik.
Amikor meglátta a folyosón az előző srácot, már nem volt rá dühös, Bellával ellentétben. Amint elhaladt mellettük, a lány utána ment és megragadta. Láttam rajta, hogy valami nincsen rendben, odaléptem mellé. A fiú nem mondott semmit, csak bámulta, nagyon ijesztő volt.
-Gyere Bella, látod hogy nem szorult belé semmi illem. -mondta a lánynak aki még mindig rémülten nézett maga elé. Ekkor hirtelen a srác elrántotta a kezét Bellától, majd nekilökte a falnak. Mindez olyan gyorsan történt, hogy alig volt ideje felfogni. Kettőjük közé lépett, érezte a feszültséget a levegőben.
-Engedd el! -szólt rá erélyesen, de szinte még ki sem mondta már jött a válasz.
-Ne avatkozz bele, vagy megbánod.
A hangja rideg volt és közömbös, nem szorult belé semmilyen érzelem.

Ever & Bella

Egyre izgalmasabb lett ez a nap...Olyan láng égett bennem,mikor a vámpirt megérintettem....James jutott egyből az eszembe,a gyönyörűen villogó barna szempár elkápráztatott s egyben elbűvölt.Majd nekem esett s a falnak lökött de egyből kiábrándultam.Ever nagyon ijedtnek tünt.Nem szerettem volna hogy megtudja mi is vagyok s ,hogy féljen, de muszáj volt visszavágjak a vámpirnak. Villámgyorsan utánnafutottam s egy nagyott löktem rajta,de csak épp akkorát,hogy ne keltsen figyelmet.Erre felkapta a vápir a fejét s ezt mondta:
-Van benned kurázsi széplány de nem kellett volna kikezdened velem!
Na de ez már tényleg...nem is tudtam hogy reagáljak erre...
-Vigyázz nehogy elszaladjon alólad a ló!-figyelmeztettem mézes-mázos hangon.
Majd azt mondta,hogy nehogy énalólam fusson el a ló.S egy mosolyt ajándékozott.
Nem akartam bevallani magamnak de nagyon nagy érzéseket inditott meg bennem,akárcsak akkoriban James....Féltem,mindég is féltem ettől az érzéstő azóta,mióta James-t elveszitettem...Mikor bement a biólaborba a titokzatos vámpir,visszatértem Everhez s próbáltam valahogy megmagyarázni mindent s csak kijött a számomon:
-Te láttad miylen jól néz ki?Hoppá.....-ijedtem meg s nem tudtam mit csináljak.De ekkor a csengő szabadságfolytó hangja csengett s a jobb karomat a bal karjába fontam s nagy vidáman fülébe súgtam:
-Ne félj mig engem látsz,addig nem eshet bántódásod.-s mosolyogtam Everre.
Majd kettem átléptük a biológialabor küszöbét.

Az események felpörögtek, nem tudta mit gondoljon. Az ösztönei azt súgták, hogy nem lesz gond, de az esze ezt másképp érzékelte. Már éppen bevetni készült az egyik varázslatot, amit eszébe jutott, de épp akkor zajlott le az a bizonyos párbeszéd, aminek a végén a fiú még Bellára is mosolygott. ~Hát ez remek..~ gondolta magában, de megkönnyebbült, hogy ennyiben maradt a dolog.
-Hűha.. -mosolygott Bellára, amikor elszólta magát, hogy milyen jól néz ki a fiú.
-Hát nekem is bejött volna, kivéve ez a stílus. Ez szétrombolta az illúzióimat. -közben a fiú után bámult. Valahogy ettől jobban nem fogta meg a kinézete. A csengő szakította félbe a révedezését.
-Szavadon foglak. -mondta mosolyogva a lánynak, miután Bella a védelméről biztosította. Beléptek az ajtón és elkezdődött az óra. Egymás mellé ültek le a teremben.