Veranda

Szokásomhoz híven, ráérős léptekkel lépkedtem ki a verandára. Damon már kint állt, én pedig egy kis ideig csak álltam az ajtónak dőlve, aztán sajátos mosolyra húzva a számat sétáltam mellé. Kíváncsi voltam, mi járhat a fejében. Nagy valószínűséggel Elenán kattogott az agya...ilyenkor lenne igazán jó, hogy tudjak a másik fejében olvasni. Bár elég nekem a saját bajom...nemhogy a másokét is folyamatosan halljam.
- Na mi a baj, Damon? - törte meg a hangom a csendet. - Nem te akartad tudni, hogy mi folyik köztünk?

Sóhaj hagyta el a számat a szavait hallva. Igazából tényleg nem tudtam, mikor lett ilyen érzelmes. Úgy látszik, túl sok évet hagytam ki az életéből...de nem tehettem róla. Soha nem szerettem szívből Damont. Mindig is Stefant szerettem. Legalábbis őt vallottam be magamnak.
- Azt várod, hogy azt mondjam, szeretlek? - kérdeztem tőle. - Ez nem igaz, Damon. Még az is újdonság, hogy azt mondtam, kedvellek - vallottam be és láttam, hogy eltávolodik mellőlem. Egyre távolabb és távolabb futott, egyenesen a város felé, így hát utána eredtem. Idősebb voltam, mint ő, tehát gyorsabb is, ennek következtében pár másodperc múlva utol értem, elé vágtam és megállítottam a mellkasára téve a kezemet.
- Te most játszadozol velem? - néztem rá nagy szemekkel.

Szinte eltátottam a számat a szavai hallatán és ledermedve figyeltem, ahogy ismét hátat fordít nekem és újra elfut. Végül apró mosoly jelent meg a szám szélén. Ő volt az a Damon, akit igazán bírtam.
- Majd legközelebb, drága - söpörtem ki a szememből egy kósza hajtincset és nem is álldogáltam tovább a birtok verandáján. Elindultam a Grill felé.